KÉRTEM AZ ERDŐT

Kértem az erdőt, engedj be!

Az Erdő szélén álltam és az Erdőt kértem:"engedj be!". Majd kivártam. Éreztem az erdő sóhaját, s mindennél jobban vágytam fái közé lépni. Bíztam magamban és az Erdő jóindulatában, nem kételkedtem. Az erdő megremegett s így suttogott lelkem mélyén:"gyere!".

Beléptem. Fák árnyai vetültek rám, levelek fogták fel a forró Nap sugarait. Minden lüktetett köröttem az Élet áramától. Susogott a lomb, zöld illattal permetezve egész lényemet. A levelekről a föld felé fordult szemem.

Éreztem a zsíros erdei föld illatát, s a talpam alatt a Föld is duzzadt az élettől. Apró lények miliárdja tárult szemem elé, melyektől szinte hullámzott a föld. Ősi érzés kerített hatalmába, mely ellenállhatatlanul hívott magával. Gondolataim elhagytak, s csak azok a vad ösztönök és érzések kavarogtak bennem, mik talán őseinkben fogantak, s eddig szunnyadtak bennem.

Elindultam, először csak lassan, komótosan. Látszólag cél nélkül róttam úttalan utam. Az ösztöneim súgták lépéseim rendjét, az erdő, pedig vezetett, amerre mennem hivatott. Éreztem magam körül a Végtelen Szellemet, s ez biztonságot adott. Levetettem emberi mivoltom.

Minél mélyebbre kerültem a Vad Szellemben a lelkem annál szilajabbá lett. Vaddá váltam az erdő vadai közt, s az erdő a fejemben kavargott egyetlen világként. Mentem egyre csak sietve, lépésem szaporodott. Tisztás villant előttem, s a fák suttogtak:"érezd a szelet!". S én éreztem a szelet, a langy meleget, a szabadságról suttogott a fülembe édes éneket. Pendült szívemben ezernyi hárfa húrja, s vágytam szabad lenni újra akár a Szél:"repülni vágyom!".

S szállottam önmagam felett a széllel szárnyra kapva. Végigsimítottam a lombok csúcsait és szabad voltam néhány boldog pillanatig. Madarakkal szálltam boldog táncot járva.

De az erdő megremegett, s így szólt:"tovább,menj tovább!". Otthagytam hát a szelet. Mentem mérföldeket, míg lábam bírta s vitt a szent érzet. Majd tagjaim elnehezedtek, s szememre álom kúszott egy vénséges tölgy gyökerének ölelésében.

Fejem alatt ősi moha vánkos, bölcs anyám a Föld így talált meg, s párája melegen betakart:"jöjj velem gyermekem!".

Örömest mentem. Avarba vitte lelkem, ezernyi élettől nyüzsgő vastag avarba. Hűs korhadás édes illata burkolt be lágyan, hullott levelek alá bújtam, gyökerek közé bújtam,s mélyebbre, hol lelkem bölcsességre lelt.

Megébredvén pihenten folytattam utam egy hideg forrás mentén haladva, lábam sarat taposott. Cipőim lerúgva a lábujjaim közt éreztem az iszapot. Köveken szökelltem, másztam dőlt rönköt, ugrottam által vízmosást, ezret.

Kis tó rejtezett az erdő lágy ölén, színén tündérrózsa mező ringatózott. A tó hölgye engem hívott:"frissítsd fel magad!".

Ruhámat hátrahagyva besétáltam a hideg víz tükrét felzavarva, hol a víz lelke elragadott. Mutatott nékem ezernyi titkot s millió bánatot. Szellemét elibém öntötte, s én kortyoltam belőle jóleső kortyokat. Enyém volt a pillanat.

Megtisztulva a szent víz által rohanvást haladtam tovább, mert égett bennem a vágy a Nap látására. Hegytetőre hágtam, s csúcsára kiálltam, nézve a végtelen lombtengert.

A Nap csak úgy égetett:"lobbanj lángra!". Hegynek ormán máglyát raktam, és elragadtattam a lángviharban. Lángoló érzetek közt törtem az égbe, egyenest a szent Nap elébe.

Megmutatta mint termékenyíti meg a Tűz a Földet, s láttam frigyük szent gyümölcsét: az Életet, melyben a tűz ott lüktetett.

Nyugvó nap sugarán leszálltam, a hamvába holt máglyára álltam. Ballagva sétáltam lassan utam célja felé, miközben a Hold a fák résein kísérte léptem, fényt adva nekem.

Biztos volt járásom, el nem tévedhettem. Hajnal hasadásra erdő szélre értem, s éreztem utam véget ért.

Kiléptem az erdőszélre, s éreztem elmém ismét életre kél, ösztönöm halványodása felett. Éreztem magam mögött lüktetni az életet. Hátrafordulva csak ezt suttogtam az erdő lelkének:"köszönet neked!"

/ismeretlen szerző/

Szeretettel írtam neked: Néri